- Na - mondta az Okos Ember, ahogy körülnézett a világban. - Az bizonyos, hogy rettentő boldogtalan, szerencsétlen, nyomorult micsoda ez itten: a legtöbb ember éhes és kétségbeesett, félrecsúszott és panaszkodó - még annak a legjobb, aki nem tudja, milyen bajban van, mit vesztett: mert aki tudja, az egyszerűen főbe lövi magát. És ha egy kicsit gondolkodom, nem értem az egészet. Hiszen külön-külön mindenkinek módjában volt csupa olyan dolgot cselekedni, ami jóra vezet, amiből haszna lehetett volna - miért kellett éppen ennek a púpos, nyavalyás Mayernak az a sok pénz, amit maga szerzett, méghozzá nem is nagy munkával, egyszerűen csak azzal, hogy nem mondott le róla - miért nem szegény Pistáé lett, aki tehetséges, kedves, jó megjelenésű, akit mindenki szeret, és aki megdöglik. Miért, miért? Én azt hiszem, egyszerűen azért, mert az emberek buták. Mert nemcsak azt nem tudják, hogy hogyan kell csinálni, hanem azt se tudják, mit kell csinálni. Célba vesznek valamit - ha elhibázták, maflán bámulnak utána -, szidják a gonosz véletlent, a balszerencsét, a Végzetet, és elhatározzák, hogy őket üldözi a sors, kár mozdulni, legjobb, ha beletörődnek és elpusztulnak. Ha meg eltalálják és boldogan fölemelik az elejtett vadat - kisül, hogy amit fácánpecsenyének képzeltek messziről, varjú volt vagy valami madárijesztő, nem érte meg a puskaport.

Az Okos Ember okosan mosolygott magában, vállat vont. Hát persze, mert ostobák. Nem tudják, hogy azt a puskaport szárazon kell tartani, vigyázni rá, megvárni, míg biztos zsákmány kínálkozik terítékre - akkor aztán jól megnézni, mielőtt nekimegyek. Milyen egyszerű az egész! Csak el kell határozni, hogy mindig azt csinálom, ami az én érdekeimmel, célommal, boldogulásommal összefügg - előmozdítja azt, amire vágyom. Veszélyekről, végzetes tragédiákról, előreláthatatlan csapásokról panaszkodik minden pórul járt szamár. Micsoda ostobaság! Mindegyikről, ha sorra veszem az életét, ki tudom mutatni, hogy a bajt előre láthatta, kikerülhette volna. Hiszen a veszedelem ordít, kiabál, riasztja magától az embert - a veszedelemnek rikító színe van, mint a mérges virágnak, átható bűze van, mint a rothadó hullának -, csak nyitva kell tartani szemet, fület, orrot, hogy észrevegyem. Ennyi az egész.

Ennyi hát. Milyen egyszerű, ugye. Én most itt megyek például ebben a szép, lombos fasorban. Ott a fasor végén van egy szép kioszk, odamegyek és meguzsonnázom. Itt van egy mellékutca, ugye, piszkos, ronda - nyilván tolvajok és csalók laknak benne, betegség, fertőzés, ártalom. Hát nem ordítóan nyilvánvaló, hogy arrafelé kell mennem, a kioszk felé, és nem szabad befordulnom ebbe az utcába?

Megállt az utcasarkon, nevetett. Na, ugye, az csak tiszta sor. Szabadon választhatok jó és rossz között. Tehát a jót választom.

Megindult, mosolyogva. Két lépés múlva megállt.

Tudniillik a szabad választás - morfondírozott tovább -, hiszen éppen ez az. Aki nem hisz benne, az gyönge, aki hisz benne, az erős. Én hiszek benne, tehát erős vagyok. Csak az a kérdés, hogy azért választok-e szabadon, mert erős vagyok, vagy azért vagyok-e erős, mert szabadon választok. Hogy nem a gyöngeségem választatja-e velem a jobbat vagy rosszabbat - no de hiszen ez mindegy. Azt mondják, a boldogság kis kunyhóban is megfér, és sokszor szűk neki a palota. A boldogságnak ugyanis mindegy, hogy hol van - mert a boldogságban az kell, hogy erősnek érezzem magam, magamat, aki szabadon választhat. Én tudniillik bemehetnék abba az utcába is, ha akarnék - de éppen az van benne, hogy nem akarok. Ha nem tudnám biztosan, hogy bemehetek, ha akarok, akkor persze most kínosan érezném magam - olyanféleképpen, mint akit becsuktak. Fényes kertbe csukták be, édenkertbe - mindegy, be vagyok csukva, és azt nem lehet elviselni - hiszen éppen az előbb állapítottam meg, hogy a boldogulás egyetlen lehetősége a szabad választás - egyszóval a szabadság -, enélkül éppen úgy pórul járok, mint a többi, aki nem tudott ellenállni a perverzus csábításnak, amivel a veszedelem húz magához. Az ám, csakhogy én biztos vagyok benne, hogy én bemehetnék, ha akarnék, abba az utcába...

Tovább ment, megállt.

- Azazhogy... csakugyan biztos vagyok ebben?... Hiszen akkor...

Vállat vont, tovább ment.

- Nevetséges! Ezen nem is lehet töprengeni. Okos ember nem töri a fejét hiábavalóságokon. Uzsonnázni akarok, tehát nyugodtan megyek tovább, a kioszk felé. Egy-kettő - indulj!

Megfordult, és határozott, egyenes léptekkel bement a piszkos és sötét utcába, ahol öt perc múlva leütötték.