„A hatodik óra körül sötétség támadt az egész földön, s egészen a kilencedik óráig tartott. A nap elsötétedett, a templom függönye középen kettéhasadt. Jézus ekkor hangosan felkiáltott: "Atyám, kezedbe ajánlom lelkemet." E szavakkal kilehelte lelkét. Amikor a százados a történteket látta, dicsőítette az Istent, s azt mondta: "Ez az ember valóban igaz volt." És az egész kíváncsi tömeg, amely összeverődött, a történtek láttán mellét verte, és szétoszlott.” (Lk. 23,44)

 

Mi az ember dicsősége? Egy kereszt áll a Golgota hegyén, egy ember függ rajta. Körülötte nevetgélő katonák, tenyerüket dörzsölő írástudók, megdöbbent tanítványok. Mi történik? „Ha Isten fia vagy, szállj le a keresztről!” – mondják neki. Hol a dicsőség? – kérdezhetnék. Mi a dicsősége annak az embernek, akit össze lehet roppantani, mint egy nádszálat, akit gond nélkül megostoroznak, kigúnyolhatnak, aki szavát sem emeli fel arra, hogy arcul köpik? Hol a dicsőség? Az isteni minőség és a dicsőség összefügg. Ha tehát ez az ember Istentől való, akkor meg kell, hogy mutassa dicsőségét – mondanánk. Nem igazán értettek semmit. A tömeg elvonult, holnap új nap, minden megy tovább, ahogy eddig is. A tömeg, aki azt gondolta, hogy minél hangosabban ordít, annál nagyobb igazság kerekedik ki belőle. Történjen valami! – ordítják – Mindegy mi, csak valami történjen. Ha kell hát embert is ölünk, de történjen valami! És az ember, a tömeg áldozata, most ott függ a keresztfán. Igazságtalan? Mi az érv a halálra? Gyógyított? Segített? Dolgozott? Valami nagyon rosszat tehetett! Csak az bűnhődhet így, aki valami nagyon rosszat tett. Ez Jézus dicsősége: elszenvedni az igazságtalanságot, csendben, békében, megbocsátással. Ha igaz ember vagy, de mások azt mondják igaztalan vagy, akkor mit tehetsz? Elkezded bizonygatni, hogy igazad van? Megijedsz, és inkább nekik adsz igazat? Nem. Csendben tűröd. Tűröd a rágalmakat – mit számít? Az én igazságomat nem veheti el tőlem senki, ha kigúnyolnak, akkor sem, ha leköpnek, akkor sem, mit tegyek hát? Hallgatok és tűrök. Ez Jézus dicsősége a keresztfán. Nem kereste a szenvedést, de nem is kerülhette el. Így történt. Végigmenni az úton, és megdicsőülni.

Mi a mai ember dicsősége? Mi lesz a ma emberének a dicsősége kétezer év múlva? Mi lesz a te személyes dicsőséged, amire azt mondják majd, hogy „ez az ember valóban igaz volt”? Lesz-e ilyen? Hogy emlékeznek majd vissza rád, ha egyáltalán visszaemlékeznek? Korunkban a dicsőség és a siker fogalma eléggé összekeveredett. Pénz, hatalom, karrier – ezt kell végigfutnod. Ha meg van mindened, azt gondolhatod, hogy isteni dicsőségben van részed. Minden pompás: luxus, kényelem, szenvedély. Ennyi kell, és máris köréd csoportosulnak az emberek, rengeteg barátod lesz, akik azonnal el is fordulnak, ha elveszted ezt a koronát. Mi tehát a dicsőség? Fél évszázad múlva legtöbben egy nyomorult földüregben végezzük, ahol szép lassan elrothad az utolsó élő maradványa is a mi „dicsőségünknek”. Marad-e belőlünk valami még ezen túl?

Dicsőség nincs áldozathozatal nélkül. Áldozatot hozni. Áldozatot hozni valamiért. Lemondani valamiről valamiért. Lemondani magunkról másokért. Ez az áldozat. De nem úgy, mint aki folyton azon panaszkodik, hogy segíteni kell valakinek, mint az önmártír, aki hirdeti, hogy milyen helyesen cselekszik, de belül elítéli a világot azért, mert cserébe nem kap semmilyen jutalmat. Csendben, szó nélkül, panasz nélkül végigcsinálni, ahogy Jézus is végigvitte a keresztet az úton. Nem kell nagy hírverés. A dicsőség önmagát teremti meg, csak meg kell hozni az áldozatot. Mi a mai ember áldozata? Mi a mi áldozatunk? Mindenki hoz áldozatokat. Tanulunk, dolgozunk, fejlődünk, megyünk előre, hogy még többet kapjunk, mindenből még többet, csak nekünk, mert mi megdolgoztunk érte. Mi megérdemeljük! Még adjatok, hát nem látjátok mennyit tettem értetek? Adj nekem, kérek, szomjazom, még többet, többet! Ez a mi áldozatunk. Minden segítségben ott rejlik a vágy a viszonzásra. A dicsőség ott kezdődik, ahol megszűnik a vágy a viszonzásra. Lemondani a viszonzásról. Szükségem van rá, de nem kell. Elfogadom így, és így is van rendjén. Jézus halálfélelme a Getsemani-kertben. „Atyám, ha lehetséges kerüljön el ez a kehely, de ne úgy legyen, amint én akarom, hanem amint te” Másodszorra így folytatja: „Atyám, ha nem kerülhet el ez a kehely, anélkül, hogy ki ne igyam, legyen meg a te akaratod.” Elfogadja saját szenvedését a nagyobb cél érdekében, meghozza a döntést, hogy áldozatot hoz, a lehető legnagyobb áldozatot, saját életét adja az igazságért.

Létezhet-e áldozathozatal szenvedés nélkül? Manapság, mikor minden arról szól, hogy hogyan legyél boldog, hogyan férkőzhet be az áldozathozatal? Az áldozathozatal nem csak a dicsőséget teremti meg, hanem a boldogságot is. Amíg azon gyötrődünk, hogy miért hozunk áldozatot – ha egyáltalán hozunk – addig még nem született meg a döntés. Ha a döntés megszületett, már nem szenvedés az áldozathozatal. Addig halálfélelem, kétségek, szenvedés és ítélkezés, a döntés után viszont már dicsőséges út. Az összes többi nem boldogság, hanem siker. A sikerből fakadó örömnek oka van, és ez az ok, mindig kifelé irányul. A boldogság befelé irányul, nincs körülötte nagy cirkusz, nem jár semmilyen kitüntetéssel. Nincs rá szüksége. Az öröm szükségletekből fakad, a boldogság az emberből, önmagából. Szeretni és áldozatot hozni a legszebb dolog, amit ember tehet. A szeretet megtisztítja az áldozatot, az áldozathozatal megtisztítja a szeretetet. Szeretet nélkül áldozatot hozni- vagy áldozathozatal nélkül szeretni nem lehet tisztán.

Ami megdicsőül, az az időből átlép az időtlenbe. Csak azt viheted magaddal az időtlenbe, ami megdicsőült belőled, az összes többi itt marad a föld mélyén, elrothadt csontok és elporladt tetemek formájában. Megdicsőülni annyit jelent, mint feltámadni. A húsvéti ünnep megemlékezés. Megemlékezni Jézus áldozatára, melyet az igazságért tett, amit értünk emberekért tett, hogy megnyíljon a szemünk az igazságra.

„A hét első napján, amikor még sötét volt, Mária Magdolna kiment a sírhoz. Észrevette, hogy a követ elmozdították a sírtól. Elfutott Simon Péterhez és a másik tanítványhoz, akit Jézus szeretett, és jelentette nekik: „Elvitték az Urat a sírból, és nem tudjuk, hova tették.” (Jn 20,1-2)

Jézus feltámadása az Ő megdicsőülése. Feltámadás nincs megdicsőülés nélkül, megdicsőülés nincs feltámadás nélkül. Hit kérdése? Valóban. De a hittől senki nem lesz kevesebb. A hitetlenségtől senki nem lesz több. Azt keresd, amitől több lehetsz.

"Ha pedig Krisztus nem támadt fel, nincs értelme a mi tanításunknak, s nincs értelme a ti hiteteknek sem." (1Kor 15,14)

Boldog Húsvétot kívánok!