Hol van az a pont, ahol már nem ragaszkodom saját elképzeléseimhez, de nem befolyásolnak mások sem saját akaratukkal?

Mindenkinek van egyfajta elképzelése a világról, egy meggyőződése, mely kétségkívül meghatározza személyiségét, céljait, erkölcsi hovatartozását. Az ilyen elképzelések életutunk tapasztalataiból fakadnak, és midőn minden ember életútja különböző, ezek az elképzelések sokszor szöges ellentétben állnak egymással. Kár volna emiatt hibáztatni bárkit is, mégis azt érezhetjük, hogy a különbségek néha fájdalmasak. Az elképzelések, melyek saját vágyaink és boldogságunk (vagy nyugalmunk) tudattalan megfogalmazásai, minden olyan hatást korlátozóként értelmeznek, melyek megakadályozni próbálják kibontakozásukat. Az elképzelés mindig „valami, aminek lennie kéne” azzal szemben, ami éppen „van”. Ami van, azt nem tudjuk elképzelni, de nem is kell, hiszen itt van, benne vagyunk. Elképzelni valamit, csak a jövő síkján tudunk, és mivel lényünk és elképzeléseink között időbeli különbség van, így mindig valamiféle ideálist, valami szebbet, jobbat, boldogabbat próbálunk magunk elé vetíteni, mint a jelen pillanat (mindezt félelem vagy remény formájában). Egy olyan illúziót, amit „boldogság” néven emlegetünk, és amiért érdemes küzdeni, harcolni, dolgozni. Ellenben, amikor igazán boldog az ember, a képzelet megszűnik létezni. A boldogság pillanatában nincsenek elképzelések, nincsenek vágyak, mert minden teljes és örömteli. Ebből a tapasztalatból formálja az ember azt az elgondolást, hogy a boldogság a legmagasabb rendű dolog, de olyasvalami, amit el kell érni, amiért küzdeni-, harcolni kell. Ugyanis nem jön magától – mondják –, kell hozzá valami, hiszen minden tapasztalat ezt mutatja. Amíg egy adott elképzelés nem valósul meg, addig gyötrelmes, de végül (ha egyáltalán) megvalósul, euforikus érzés. Önmegvalósítás, mint versenyszféra. Az „önmegvalósítás” kifejezés, remekül mutatja, hogy az ember valójában azt akarja megvalósítani, aminek már eleve birtokában van. Miért akarja megvalósítani azt, amivel már rendelkezik? Miért rohan olyan dolog után, ami ott van a zsebében? Nem igaz! – mondjátok. Hiszen bizonyos, hogy rengeteg mindenért meg kell küzdeni, hogy a birtokában lehessünk. Senki nem lesz tudós, vagy festő csak azért, mert valamiféle igazságot felismert, és azt dédelgeti magában, hogy ő már birtokában van ennek a tudásnak. Valóban. De miért akar mindenki „valaki” lenni? Mi a motivációja? Nemde az, hogy valamiképpen egy kicsit boldog lehessen vagy legalább megnyugvásra, biztonságra találhasson? Ebben az esetben, tetteiben vélhetünk felfedezni egyfajta paradoxont. Mivel az elképzelések versenyszférává alakultak, a világ egyik fele lemondott az elképzeléseiről, a másik fele meg kiépítette saját (vagy legalábbis vélt) hatalmi rendszerét, melyben más embereket használ saját elképzeléseinek megvalósításához, olyan ideákkal előállva, melyekkel mások valamilyen módon azonosulni tudnak. Az elképzelések sérülékeny gondolatformák. Előállsz eggyel, és a többi azonnal agyon akarja nyomni. Mi mást tehetne? Hiszen azt gondolja, ha te megvalósítod az elképzelésed, akkor ő lemarad valamiről. Ha támogat, akkor meg alsóbbrendű lesz. Létezhet-e tehát az a pont, ahol már nem ragaszkodom saját elképzeléseimhez, de nem hagyom azt sem, hogy mások elképzeléseinek rabszolgája legyek? Sokan beszélnek valamiféle objektív igazságról, melyhez mérten egyesek tévednek, másoknak igazuk van. Ez a (tudományos) igazság egy olyan mérhetetlenül bonyolult ok-okozati rendszerre épül, melyet jobb híján – mivel nincs energiánk mindent megvizsgálni – el is fogadunk. Az igazság általában az, ami időben beigazol valamit. Az igazság tehát az idő attribútuma. Tegnap még nem volt igaza, de ma már elfogadom. Megnyílt a szeme az igazságra. Olyan igazság viszont, ami (a leglényegesebb dolgokat érinti és) mindenki számára elfogadható, nem létezik. Nem azért, mert filozófiailag ne létezhetne, hanem azért, mert mindenki más életúton jár, és más dolgokat tapasztalt, melyekből más következtetéseket vont le. Lemondani az elképzelésről azt jelenti, hogy lemondok az igazságomról, nem azért, mert már nem tartom igaznak, hanem azért, mert felismertem, hogy mindenki valamiféle igazságot hordoz magában, és mivel az igazságot csak időben mérhetem, nem szükséges, hogy másokra ráerőltessem az enyémet. Az efféle lemondás teret ad, hogy el tudjam fogadni mások véleményét. Megszűnik a másokról alkotott elképzelésem, hogy „milyennek kéne lenniük”, ahhoz, hogy szerethessem őket. Szeretni nem a hazugságot fogom, hanem az embert, aki nem azon az úton jár, amin én. Az igazságért, a békéért nem lehet harcolni. Hogyan akarsz a béke nevében harcolni? Hiszen pont az ellenkezőjét teszed, mint amiért küzdesz. Egyetlen dolgot tehetsz: példával mutatod meg az embereknek, hogy milyennek szeretnéd látni a világot. Az elképzelés önmagába fordul, és ez által teret ad a világnak. Már nem a világot akarom megváltoztatni, hanem önmagamat, mert ez az egyetlen útja, hogy én magam és a környezetem is jobbá váljon. Ha valami nem sikerül, és emiatt szomorúság tölt el, két dolgot tehetek: vagy a világot hibáztatom, vagy feltárom magamban, hogy mi okozhatja ezt a szomorúságot. Túl sok energiát emészt fel a gyűlölet, amivel a világ felé fordulunk. Itt az idő, hogy inkább feltárjuk magunkban az okokat.

A boldogság nem kívül van, nem is a jövőben; itt és most. De akkor miért nem érzem? – kérded.

El kell engednünk azt az elképzelést is, hogy a boldogságnak „milyennek kéne lennie”.

https://www.facebook.com/gergodavid.art?fref=ts